Apollónia glitterek , gifek, zenék ,filmek versek blog
"Mindennek örülni és soha nem sírni! Tanuld meg ezt!És tudsz boldogan élni! Ne gyűlölj senkit!Mindig csak szeress! Ha sírnod kell akkor is csak nevess!! "
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Az Éj sápadt asszonya
Tekint le a mélybe.
S a víz tükréből, hiún,
Néz vissza az égre.
Bámulja szépségét,
Csodálja önmagát,
Csillagos palástban,
Járja égi útját.
Minden este itt jár,
Nézi szívek harcát,
Víztükör fodrai
Simogatják arcát.
Az éjszaka csendjét
Víz zúgása oltja
Tükrében remeg a
Hold arcának foltja.
Valahol távolban
Lassú vonat szalad,
S a lomha habok felett
Árva sóhaj fakad.
Mese egy galambról
Egyszer régen, nagyon régen,
élt egyszer egy kis galamb,
játszadozó kis csőrével
sok kukacot kicsavart.
Hancúrozó gyerekeknek
lett a kabalája,
és minden héten vitték őt
be az iskolába.
Egyszer aztán szárnyat bontott
kicsike gerlicém,
fogta magát és elrepült
az égnek íriszén.
Többé nem fehér a tolla,
de nyugszik békében,
turbékolhat továbbra is
az Éden kertjében
Sárga rózsa
Talán tudom, mi - e rózsa titka?
Csokorba szedném, nehéz illatát ízlelném
Szívem mély taván , magamba temetném
Vízi világ királynője lehetne a tóban
Csábítva ringna mint vízi primadonna
De szerény ő, hisz sárga, vajszínű világa
Nem vörös, nem hivalkodó dáma
Ettől lett királynő , mi sok rózsa álma.
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugye megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé,
mint ahogy most már szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
Virágomra pillangó szállt,
ha már egyszer erre kószált.
Nem is kószált, hanem repült,
a virágra rápenderült,
vagy csak helyet foglalt rajta,
mert a lepke ilyen fajta.
Vonzza virág sárga szirma,
vidámabb lesz és nem sír ma.
Nem is sír ma, nem is zokog;
mert az élet, csodás
Nélküled
Nélküled egy vers vagyok én csupán,
egy szó, amit soha ki nem mondtál.
Az út vagyok, amin Te jársz
s egy rózsa, melyet elhullattál.
A gyertya csonkján én vagyok a fény,
mely felszárítja hulló könnyeid.
Csak aprócska porszem vagyok én,
mely őrzi még tova tűnő lépteid...
Nem tud az írni, aki küldte, és aki küldte már nem él.
Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.
Az ő porából nőtt e virág, életre kelt a néma rög.
Meghalt a lány, de él hűsége, és él szerelme, mely örök.
Átragyog az a bús koporsó, a sírgödörből is kiszáll:
az ő emléke ez a rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.
Egy rózsaszál, ezt hoztam én, benne az ő szerelme ég,
Így tud a hűséges szerelmes a síron túlról szeretni még.
Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.
Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
De él szerelme, ez a rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.
Vízesés
Sok-sok hosszú mérföld után,
A folyó el kéne fáradjon tán,
De hol odébb útja vége látszik,
Ott gyorsul s vadabbul játszik.
Taraját egyre feljebb hajtva,
Ijedten kapaszkodik a partba,
Miközben medrében suhan,
Mert fél, hogy arrébb lezuhan.
S valóban, odébb a hűs víz alatt,
Medre pillantás alatt megszakad
És hol eltűnni látszik a vízfodor,
Azt hinnéd, ott már csend honol.
De nem ott van a világnak vége,
Bár, mit hallasz majd odaérve,
Idézi füleidnek a pokol hangját,
Emelve feljebb a víznek rangját.
És az, míg hullva társára zuhan,
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan,
De huppanása fülsiketítő dörej,
Az alvót haragosan ijeszti fel.
S reménytelen kutatja szemed,
Nem tudod meg, hiába lesed,
Tekinteted, ha át is töri a ködöt,
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött.
Ám kárpótol mindezért a látvány,
Ahogy sok apró cseppre hullván,
Mint szél hordta porfelhő, a pára,
Leszáll csendben levélre, fára.
S mikor a zöld levél elnehezül,
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl,
És bepottyan a partról a mederbe,
Utazik megint, újabb utakra lelve.
És e csodás látványt koronázva,
Költők fantáziáját hozva lázba,
Felette a hosszú, színes márvány,
Hajlít diadalkaput a szivárvány.
A természet lágy ölén
Horgászidő van ma, korán útra kelek,
Szeretik a halak a hajnalcsendéletet.
Darált kukorica, bot, horog a zsákban,
"Halászlevet eszünk még ma estetájban!"
Amint kiérek, felszerelem botom,
Horgom egyesen a nádas elé dobom.
Mikor megpillantom a tóparti világot,
meg-megállok s mindent megcsodálok:
Lágy szellőt szűr a fűzfa sűrű lombja,
Hűsebb itt az idő, mint a városba`.
Deres füvön csillog felkelő nap sugára,
visszhangzik a békanyáj kuruttyolása.
Természet csendje ül a páralepte tavon,
Madarak csicseregnek a színes faágakon.
Távoli tompa zaj morajlik a szélben,
Repülő csíkot fest a tengerkék égen.
Miközben merengve kémlelem a tájat,
Ha jól hallom, az amúr rágja a nádat.
pontycsapat úszik a meder közelében,
buborék-karika nő a víz ragyogó tükrében.
Lassan megy az idő, de türelmesen várok,
Néha megszólítnak a pecás jó barátok:
"Láttál-e már halat, vagy csak konzervdobozban?"
Efféle viccekkel ostromolnak sorban.
Megbeszéljük együtt a régi emlékeket,
Így múlatjuk békésen az órákat, perceket.
Nagyokat nevetünk, ugratjuk egymást,
Hirtelen a botra nézek, s azt kiáltom: "kapás!".
Botgyűrűk közt kifeszül jelzőkarikám,
majd leesik s leng a damilon lazán.
Berántok, körbehajlik botom,
Boldog leszek, ha ezt én ma kifogom.
Percekig küzdök vele, nem adja magát,
De az igazi horgász állja a szavát.
Tekerem az orsót, mert érzem, hogy fárad,
Ránézek és azt mondom: "szép ez az állat".
Nem átlagos méretű, mindenki azt kérdi:
"Mivel fogtad? Meg szabad nézni?"
Mielőtt indulok, még pár mondatot váltok,
Elteszem a halat s pakolom a zsákot.
Esteledik, tompán beszürkül az ég is,
indulok, hisz engem várnak otthon mégis.
Megörül az Asszony a nagy pontyot látva,
Így lesz a pecásnak fenséges vacsorája!
Csónakázok az álmok tengerén,
Két tűz között állok a tű hegyén.
Lendül a kéz, csattan az arcomon,
Elájult nép felkelt, de nem hagyom.
Álomvilágban diktátor vagyok,
Szétszórtam pár propaganda lapot.
Kiosztok pár iszonyatos pofont,
Arcképem eltakarja a Napot.
Emberi csontokból van szobrom,
Elfelejtettem rég minden gondom.
Aranyban, vérben nyugodtan úszok,
Hatalmam megvédem, háborúzok.
Közben a népnek sokat hazudok,
Kérdezem tőlük: miért lázadtok?
Az álomvízre fittyet se hányok.
Hirtelen a mélybe lezuhanok,
De a népemet magammal húzom.
Leszállva a Földre két utat látok:
Jobbra és balra, rég két vár állt ott,
Halál, fájdalom található most.
A két út között egy ösvény vezet,
Visszafordulni, itt már nem lehet.
Az ösvényen egy széplány jött szembe,
"Válaszd a boldogságot, gyere el
velem innen a szép messzeségbe.
Szállj fel velem! Fogd meg mindkét kezem!
Felejtsd el végre a halott néped!"
Majd együtt szálltunk fel a kék égbe,
És együtt zuhantunk le a mélybe.
Zuhanás végén kinyílt a szemem,
Elhangzott egy pár mondatszerkezet:
"Kelj fel fiam! Elkésel már megint!
Csak rád kell várni, ahogy rendszerint."
Kiszálltam ágyamból, fájt a fejem,
Egy új dologra lettem figyelmes:
Véres csontkupac állt a szekrényben.
Összeestem, anyám szobába lép,
Csónakázok újra az álmok tengerén!
Fodrokat sző a távoli sós lehelet
Kövek között törik szét a hullám,
Mint az álmokat szülő képzelet.
Üres a kikötő hajó sem vesztegel.
Tekintetem kutatja a végtelent,
Néha megcsillan
Vergődő hullámokon
Egy- egy kiejtett könnyem.
Miközben táncra kérnek
A habokon táncoló
Karcsú fénytündérek.
Az én hajómat várom
A kikötőbe rég.
Nap, mint nap
Perelek a széllel,
Mikor arcomba fuj, üres kézzel
Vágyom már látni
A hét tenger ördögét.
Horgonyt vetve
A szabadság földjén.
Hullámok hátán egy hajó közeleg
Tépett vitorlái között némán ül
A csend, az eltűnő végtelen.
Gazdátlan hajó, tenger rabjaként,
Kifosztva a kikötőbe ér.
Én lennék az,
Aki végre hazatért?
Mily szépen hallatszik: Csendül a szív!
Lelkemben szól egy hang: Szeretet - hív!
Melytől dalol az élet: Szerelem!
Ajkam nevedet ejti legszebben: csengőn,
Oly gyönyörűen szól, oly lebilincselő.
Tartásod fenséges, szép szál büszke fenyő!
Csupa mosolygás, királyi, lenyűgöző.
Jönnek egymást követve: őszinte derű,
kristálytiszta forrás, csillag, meseszerű.
Végül felkerül a szavak koronája,
Köszöntelek tisztelettel:
Ölelő Tél
Egyedül ülök a meredélyen,
leveleket visz a szél. Várok.
Mintha kint ülnék az erkélyen
a világot figyelve. Őt várom.
Az illatok lehűlnek, megülnek.
Várok. A nyugalom betemet,
akár a fák, álomba merülnek,
nekem a tél elhozza a meleget.
Mintha a fagyos világból
a ház ölelésébe menekülök,
elszököm a gondoktól.
Ezért várom Őt, mint a telet,
végre itt legyen, láthassam,
elhozza nekem a meleget,
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 20
Tegnapi: 2
Heti: 37
Havi: 132
Össz.: 97 399
Látogatottság növelés
Apollónia glitterek , gifek, zenék ,filmek versek blog - © 2008 - 2024 - jegcsillag.hupont.hu