Apollónia glitterek , gifek, zenék ,filmek versek blog

"Mindennek örülni és soha nem sírni! Tanuld meg ezt!És tudsz boldogan élni! Ne gyűlölj senkit!Mindig csak szeress! Ha sírnod kell akkor is csak nevess!! "

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Sárga rózsa

Nélküled

Nélküled egy vers vagyok én csupán, 
egy szó, amit soha ki nem mondtál. 
Az út vagyok, amin Te jársz 
s egy rózsa, melyet elhullattál. 

A gyertya csonkján én vagyok a fény, 
mely felszárítja hulló könnyeid. 
Csak aprócska porszem vagyok én, 
mely őrzi még tova tűnő lépteid...

 

Vízesés

Sok-sok hosszú mérföld után, 
A folyó el kéne fáradjon tán, 
De hol odébb útja vége látszik, 
Ott gyorsul s vadabbul játszik. 

Taraját egyre feljebb hajtva, 
Ijedten kapaszkodik a partba, 
Miközben medrében suhan, 
Mert fél, hogy arrébb lezuhan. 

S valóban, odébb a hűs víz alatt, 
Medre pillantás alatt megszakad 
És hol eltűnni látszik a vízfodor, 
Azt hinnéd, ott már csend honol. 

De nem ott van a világnak vége, 
Bár, mit hallasz majd odaérve, 
Idézi füleidnek a pokol hangját, 
Emelve feljebb a víznek rangját. 

És az, míg hullva társára zuhan, 
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan, 
De huppanása fülsiketítő dörej, 
Az alvót haragosan ijeszti fel. 

S reménytelen kutatja szemed, 
Nem tudod meg, hiába lesed, 
Tekinteted, ha át is töri a ködöt, 
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött. 

Ám kárpótol mindezért a látvány, 
Ahogy sok apró cseppre hullván, 
Mint szél hordta porfelhő, a pára, 
Leszáll csendben levélre, fára. 

S mikor a zöld levél elnehezül, 
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl, 
És bepottyan a partról a mederbe, 
Utazik megint, újabb utakra lelve. 

És e csodás látványt koronázva, 
Költők fantáziáját hozva lázba, 
Felette a hosszú, színes márvány, 
Hajlít diadalkaput a szivárvány.

 

A természet lágy ölén

Horgászidő van ma, korán útra kelek,
Szeretik a halak a hajnalcsendéletet.
Darált kukorica, bot, horog a zsákban,
"Halászlevet eszünk még ma estetájban!"

Amint kiérek, felszerelem botom,
Horgom egyesen a nádas elé dobom.
Mikor megpillantom a tóparti világot,
meg-megállok s mindent megcsodálok:

Lágy szellőt szűr a fűzfa sűrű lombja,
Hűsebb itt az idő, mint a városba`.
Deres füvön csillog felkelő nap sugára,
visszhangzik a békanyáj kuruttyolása.

Természet csendje ül a páralepte tavon,
Madarak csicseregnek a színes faágakon.
Távoli tompa zaj morajlik a szélben,
Repülő csíkot fest a tengerkék égen.

Miközben merengve kémlelem a tájat,
Ha jól hallom, az amúr rágja a nádat.
pontycsapat úszik a meder közelében,
buborék-karika nő a víz ragyogó tükrében.

Lassan megy az idő, de türelmesen várok,
Néha megszólítnak a pecás jó barátok: 
"Láttál-e már halat, vagy csak konzervdobozban?"
Efféle viccekkel ostromolnak sorban.

Megbeszéljük együtt a régi emlékeket,
Így múlatjuk békésen az órákat, perceket.
Nagyokat nevetünk, ugratjuk egymást,
Hirtelen a botra nézek, s azt kiáltom: "kapás!".

Botgyűrűk közt kifeszül jelzőkarikám,
majd leesik s leng a damilon lazán.
Berántok, körbehajlik botom,
Boldog leszek, ha ezt én ma kifogom.

Percekig küzdök vele, nem adja magát,
De az igazi horgász állja a szavát.
Tekerem az orsót, mert érzem, hogy fárad,
Ránézek és azt mondom: "szép ez az állat".

Nem átlagos méretű, mindenki azt kérdi:
"Mivel fogtad? Meg szabad nézni?"
Mielőtt indulok, még pár mondatot váltok,
Elteszem a halat s pakolom a zsákot.

Esteledik, tompán beszürkül az ég is,
indulok, hisz engem várnak otthon mégis.
Megörül az Asszony a nagy pontyot látva,
Így lesz a pecásnak fenséges vacsorája!